Most először írok naplót, így nem is tudom, mit kéne leírnom. Talán először kicsit magamról:

Schneider Laura (magyarosan)
Laura Schneider (németesen… vagyis németül)

1990. június 30.
Németországban, Münchenben születtem. Egészen a középiskoláig oda jártam, az osztálytársaim jó fejek, barátságosak voltak. Mindenki mindenkinek a barátja volt, a barátnők sose veszekedtek, stb. nagyon imádtam oda járni. A tanárok se voltak szigorúak. Szinte tökéletes életet élhettem. De azon a napon minden megváltozott, és éreztem: semmi sem lehet már a régi…

Augusztus 30. Az a bizonyos nap, reggel 7 óra

Egy átlagos szerda: hétkor ébresztő, cihelődés, reggeli.
Mikor leértem, már az egész család ott ült az étkezőasztalnál. Anyum szólni akart…

- Laura, egy fontos dolgot kell bejelentenünk neked. –

- Mit? Talán bepisilt a macska, vagy mi? – kérdeztem álomittasan, kicsit mosolyogva a saját, meglehetősen lapos beszólásomon…

- Na, de Laura! –

- Ok, OK! Mondd, mi van? –

- Tudod, nemrég említettük, hogy új, kicsit távoli munkahelyet kaptam. Nos, ez a hely távolabbi, mint elsőre gondoltam. Szóval, izé… nem Németországban van az állás, hanem, Magyarországon. – elhúzta a száját, és várakozó tekintetét szegezte rám.
Kicsit sokáig tartott, mire rájöttem, miről van szó. Abban a pillanatban leesett az állam! A félelem és a szomorúság keserű egyvelege keveredett bennem. A gyomrom összerándult, a szemeim elkezdett könnyesedni.

- Kérlek, ne gondolj semmi rosszra! – mondta anyum, hogy megnyugtasson.

Szólni akartam, de nem bírtam egy hangot se kinyögni. Megfordultam a lépcsőn, és felrohantam a szobámba. A kulcsot magamra zártam. Anyukám kopogott.

- Laura, ne hisztériázz! Meg kell értened! – kiabálta.

Nem értettem, mit kéne megértenem, és a hisztire is megvolt minden okom. Ezer kérdés kavargott a fejemben, melyekre soha sem kaptam választ, ezért elfeledtem őket. Feltevések, amik eddig sose jutottak eszembe. Szavak, amiket soha ki nem mondtam. Miért én? Hogyan? Mikor? Miért nem mondta ezt eddig anyum?
Ma nem értek semmit.
Nem tudok semmiről.

Egészen estig az ágyamon kókadoztam. Ekkor kopogtattak.

- Azonnal told ki a hátsód, ifjú hölgy! – anyu hangja dühös és indulatos volt.

- Minek? – kérdeztem flegmán.

- Hogy merészelsz így beszélni velem, te kis taknyos?! Told ki a képed! – ordította anyu.

- Jó, megyek, csak hagyd abba az őrjöngést… -

- Én nem őrjöngök! AZONNAL TESSÉK KIFÁRADNI A NAPPALIBA, KIS HÖLGYEMÉNY! –

- Mék. –

Pontosabban csak akartam. A nagy búsulásban kiment a fejemből, hova tettem a kulcsot. És bizony, nem is találtam meg.

- Anyu, nem találom a kulcsot! – nyögtem elhaló hangon.

- Te még be is zártad azt a r*hadt ajtót? Nem veszem be ezt a mesét! Azonnal gyere ki! 15 másodperced van! –

- de anyu, nem találom a kulcsot! Nem tudom, hová tettem, nem érted? Azt hiszed, olyan hülye vagyok, ha mondod, nem jövök ki? –

 - hát, ha voltál olyan trampli, hogy elhagytad a kulcsot… - anya hangja valamivel nyugodtabb volt.

- Na, hívjatok lakatost, vagy kimásszak az ablakon? –

- Maradj bent. Hívok segítséget. – mondta anyu. Nem olyan volt a hangja, mint akit bármennyire is érdekel a dolog.

Hirtelen rám tört a klausztrofóbia. Régebben is voltak rohamaim, de ez most sokkal erősebb volt. Még annál a szorongásnál is erősebb, amit az ebédlőben éreztem.

Egyre jobban fájt a fejem, elkezdtem szédülni. A gyomrom émelygett. A testem hirtelen zsibbadni kezdett, az ájulás határait súroltam.

Végleg kimerültem, ezért nekidőltem az ajtónak. Sajnos, a segítség pont rosszkor jött: valaki biztos megbuzerálta az ajtómat, mert az ajtó egyszer csak kinyílt, én majdnem hátraestem. A frász tört ki, ráadásul nem tudtam hátraesni: az ajtót nekivágták a fejemnek. A világ elsötétült, én pedig hátraestem…

Mikor felébredtem, először fehér ürességet, majd fehér falakat, aztán ápolónőket és anyumat pillantottam meg.

- pffff… mi történt? – ennyi tudtam kinyögni. Majd megtapogattam a fejem. Amint hozzáértem, felszisszentem.

- ssz! Au! Na, mi volt, anyum? –

- Jaj, édesem úgy örülök, hogy nem esett nagyobb bajod! – nah, most már bezzeg örül nekem. Pfff! Ott volt a tesóm, Patrícia is. Azonnal átkarolt.

- borzalmas volt! Mikor a szerelő kivágta az ajtót, és te hátraestél… minden csupa vér volt… - Patti elhaló hangon számolt be az eseményekről.

- De az a lényeg, hogy most itt vagy! –

- igen, és hála ennek a malőrnek, egy nappal el kellett halasztani a költözködést. – anyum lenézően pillantott rám. Kivetkőztem magamból.

- anyu! Ez egyszerűen nem lehet igaz! Neked minden fontosabb ennél a r*hadt költözésnél?! – mikor befejeztem, azon veszem észre magam, hogy mindenki bámul. Az ápolók, Patti, anyum, a betegek, mind rám bámultak.

- hogy mersz velem ilyen hangon beszélni? – anyum.

- anyu… most tényleg igaza volt… - Patti.

- Igazán? Hát akkor igaza van, mi pedig hazamegyünk, mind a hárman, az igazsággal együtt. Ellenvetés? – Anyum.

- no comment. – Patti.

- no comment. – Én.

Amint hazaértünk, Pattival erős vágyat éreztünk egy kis beszélgetésre.

- Anyunk nagyon igazságtalan! – Szólt Patti.

- Én sem értem, miért csinálja ezt! Hát tehetek én a balesetről? És… miért akar ennyire kimenni Magyarországra? Itt is találna munkát! –

- Hát, ja! És…- De itt Pattinak be kellett fejeznie. Anyu szólt:

- lányok! Mars a szobátokba, és pakoljátok össze a cuccaitokat, köszöngessetek el az MSN-partnereitektől, stb. erre van kb. 3 órátok, aztán indulunk a reptérre. – újabb ájulási roham tört rám. Le kellett ülnöm. Azt hittem, még van némi esély… de anyu hajthatatlan. Tehát, végleg itt hagyjuk Münchent… de egy utolsó próbát megér!

- anya. Nem lehetne, hogy mégis… maradjunk? – kérdeztem félve. Anyu a megszokottól eltérően most nagyon gyöngéden válaszolt.

- sajnálom, édesem. Nem lehet. –

- Miért? – fakadtam ki.

- Azt te úgysem értenéd meg! –

- igen, mert a kis taknyosok nem értik meg a nagyokat, ugye? – megfordultam, és lebukfenceztem a lépcsőn. A térdem felhorzsolódott, a kezem egy kis helyen fölsebesedett. A térdemből vér szivárgott. Gyorsan kerestem egy papírzsebit, aztán fölmentem pakolászni, nehogy anyu megint hisztérikus rohamot kapjon…K

2006. aug. 31. a repcsin

Ez az út egy kész rémálom. De lehet, hogy csak a félelem miatt mondom ezt.

- Lau, viharfelhők! – Patti olyan röhejes képet vágott, hogy muszáj volt elnevetnem magam.

- Jaj, Patti! –

- nézz már ki! –

És valóban. Az ég tele volt fekete viharfelhőkkel. Ismét valami szorongásféle tört rám, de sikerült lenyugodnom, amíg nem jött a stewardess a mentőövekkel…

Oh, ne… rosszul lettem. Azt kívántam, bárcsak most máshol lennék… bárhol, csak ne itt!

- hölgyeim és uraim! Úgy tűnik, kisebb légáramlatba kerültünk. Kérem önöket, vegyék fel a mentőöveket, és vegyék elő a légmaszkokat! –

Forgott velem a világ. De mindent úgy tettem, ahogy a stewardess kérte.

Már negyed órája ültünk, minden nyugodt volt.

Pár perccel később viszont…

A villanyok fényei leoltódtak, és egy áramütés eltalált mögöttem egy nőt. Azonnal orvosok hada vette körül, próbálták újraéleszteni, de nem igazán figyeltem a nőre… sokkal inkább érdekelt, mi történik.

- Laura. Én félek… - Patrícia elhaló hangja mellé könnyes szemek párosultak.

Kitört rajtam a pánik. Sötét volt, az égvilágon semmi sem láttam. Valaki felsikított. Ennek oka pedig a gép rohamos zuhanása volt. A fülem pattogott, a gép zúgott, mindenki visított, teli torokból. Kiejtettem a kezemből a naplót. A hangok elhalkultak, a képek elmosódtak… mikor felébredtem, egy fehér falú szobát és anyuékat láttam.

 - Nos, legalább Ferihegyen vagyunk. – kicsit még kókadt voltam, ezért hülyeségeket beszéltem.

- Az a Mennyország? –

-Lau! Te kis mákos, ezt is túlélted… egy kartörés ellenében. És pont a bal kezed… na, most jó darabig nem tudsz írni. – ugyanis bal kezes vagyok.

Visszadőltem az ágyra. Mindenem fájt, főleg a lelkem…

Mély álomba merültem. Álmomban, Münchenben voltam, Pattival és a barátnőimmel: Viktóriával, Ottival, Fannival és Andreával ültünk a kedvenc szökőkutunk peremén, és nagyban diskuráltunk fiúkról, ruhákról…

Anyukám rázott föl. Először, a nagy mámorban azt hittem, az egész költözés, a repülőút… minden csak egy borzalmas rémálom része, de nem. Ez a rémálom… maga az ÉLET.

Szept. 1. Péntek

Anyukám felrázott a mély álomból.

- Laura! Majd a házban szundítasz, most indulnunk kell! Tudod, holnap iskola! –

Végem! Hát persze! Nem csak elvesztettem hőn szeretett otthonom és barátaim, osztályom, de még sulit is váltok… ne már!

Attól a naptól kezdve minden reggel megkérdezem: lehet ennél rosszabb? És bizony lehet…

Erre tökéletes példa az iskola első napja (szeptember 2.) Már az első napon… de ilyet! Nos, inkább elregélem, mi történt AZON A BIZONYOS NAPON…