I. Fejezet


Steve Taylor egy kis mellékutca árnyékából kilépve a 25. utcában találta magát. Vele szemben a nagyon régi, és omladozó templom kupolája derengett a teret körülvevő épületek fölött. Ahogy körül fürkészett tekintetével, észrevette hogy az utca ahol áll nagyon forgalmas még éjszaka is. Fenn a magasban egy modern luxushotel állt, villogó neonfelirattal: HOTEL MEMORIAL.

Steve elindult a luxusszálló felé és közben a méregdrága Rolex karórájára nézett: 22: 38. Felfelé lépkedett a gyönyörű márvány lépcsőkön és odaért a díszes aranyozott forgóajtóhoz. Mielőtt belépett volna a szállodába, megigazította jól szabott Armani öltönyét, meglökte a forgóajtót és bement. Amint a lába a faltól-falig érő vörös szőnyegbe süppedt körülnézett a szálloda hatalmas halljában és kissé meglepte, hogy ilyen kései időpontban is ennyi ember tartózkodik a hotelben. Balra tőle nagy kétszárnyú ajtó nyílt egy óriási dohányfüstös helyiségre ahonnan lágy zsivaj és nyerőgépek zaja hallatszott ki. Ekkor kinyílt az ajtó egyik fele és egy egzotikus szépség parádézott ki rajta. Mielőtt még becsukódott volna az ajtó, Steve látta, ahogy egy krupié kártyát oszt egy asztalnál. Steve gyanította, hogy az lehet a kaszinó. Ahogy a barnahajú, rózsaszín-miniszoknyás nő elhaladt mellette, dohánybűz és alkoholszag keverékét érezte rajta. Steve még egyszer megnézte magának izmos combjait és formás fenekét majd a recepciós pult felé fordult. Ketten várakoztak a pult mellett, de a recepciós nem volt sehol.

Ebben a pillanatban megszólalt a pulton a telefon de nem volt, aki felvegye. Az egyik vendég türelmét vesztve idegesen a pulton lévő csengőre csapott, de nem jött senki. Steve úgy döntött iszik valamit, mielőtt bejelentkezne. Jobbra fordult tehát és kis keresgélés után megtalálta a szálloda bárját. Körülnézett, de nem látott egyetlen ismerős arcot sem, így leült a bárpult mellé az egyik magas székre és rendelt egy vodkatonik-ot. Mellette egy dúsgazdag, tőzsdecápának kinéző kövér ember ült és mobiltelefonált. – Mondjátok meg neki-kiáltott a telefonjába-hogy, vegyen 20000 ökörburger részvényt és a Texaco olajrészvényeket, hagyja a fenébe. Az ökörburger a menő. - hadarta gyorsan majd letette a telefont. Steve elvigyorodott. Egyszer ő is befektetett az ökörburger részvényekbe, de az összes pénzt elveszítette. Nem mintha nagy érvágást jelentett volna ez neki. Jó családból származott és az apja csinos kis summát hagyott rá miután meghalt. Nem szólt semmit a kövér embernek. – Majd megtanulja a saját kárán!- gondolta magában somolyogva. Tovább kortyolgatta italát és élvezte, ahogy az felmelegíti fázós kezét és lábát. Miután megitta az egészet, fizetett, és megfogta fémszínű diplomatatáskájának a fülét, majd visszament a hotel halljába. A pultnál most nem állt senki, de Steve örömmel tapasztalta hogy a recepciós épp akkor lép be a pult mögé. Steve gyorsan elindult hogy bejelentkezzen. Mikor a pulthoz ért a recepciós unatkozva nézett rá és egy betanult szöveget kezdett darálni.

- Üdvözöljük a Hotel Memorial-ban Uram! Engedje, meg hogy felsoroljam szállodánk rengeteg szolgáltatása mellet a…
Tovább is folytatta volna, ha Steve félbe nem szakítja. – Köszönöm erre semmi szükség! Az igazgató úrral szeretnék beszélni.
A recepciós kissé sértetten, de már cseppet sem unatkozva nézett rá.
- Igen Uram! Előzetesen megbeszélt találkozóról van szó? Mert ha nem akkor sajnos közölnöm kell, hogy az igazgató úr nagyon elfoglalt…
- Igen! Ezt az időpontot beszéltük meg az igazgatóval.
- Hogyne! Egy pillanat…
Megnézett valamit a számítógépben majd azt kérdezte: - Mr. Stephen Taylor?
- Így van. - mondta Steve.
- Tudná valamilyen irattal igazolni magát Uram?
- Természetesen. –mondta, majd elővette az útlevelét.
A recepciós elvette majd figyelmesen tanulmányozni, kezdte.
- Rendben van, szíveskedjen várni egy pillanatot, amíg bejelentem az igazgató úrnál.
Steve bólintott majd elfordult és az ajtón betérő vendégeket kezdte figyelni. Egy hajléktalan kinézetű ember tántorgott be vérző orral és szakadt ruhában. Az egyik biztonsági őr az utcalakó elé lépett majd udvariatlanul kirángatta az ajtón. A recepciós közben felvette a telefont és beszélni kezdett. Láthatólag kielégítő választ kapott, mert kissé felderült az arca.
- Legyen szíves követni Uram!
- Igen. – mondta Steve és a recepciós után indult.
- Az Igazgató Úr irodája az első emeleten van. – közölte az aktatáskát szorongató Steve-vel, miközben egy, a hall közepén a felfelé vezető lépcső melletti felvonóhoz vezette.

Steve megnyomta a lift hívógombját majd a recepciós felé fordulva, megköszönte annak segítségét, és borravalót nyomott a markába. A recepciós hálálkodva elindult vissza a pultjához, és Steve figyelte távolodó alakját. Amikor a recepciós hallótávolságon kívülre ért Steve elővette gyufásdoboz méretű camcorder-jét. Az oldalán ez állt: Sony&LG. Ez a legújabb csúcstechnológiás hiper - miniatűr kézi kamera egy kisebb vagyonba kerül, és nagyon nehezen lehet hozzá jutni. Steve ellenőrizte az akkumulátort, és utána visszatette a zsebébe, ahonnan az előbb elővette.

Ebben a pillanatban, halkan surrogva feltárult a lift ajtaja és egy vidám, félig-részeg társaság tódult ki rajta. Miután az utolsó dülöngélő ember is kitántorgott a liftből, Steve belépett és megnyomta az egyes szám melletti gombot. Mivel nagyon sok babonás ember él a világon ezért Steve nem csodálkozott, amikor azt látta, hogy a 12-es szám után rögtön a 14-es következik. Amikor a lift döcögve megállt és a krómozott kétszárnyú ajtó szétnyílt Steve kilépett a folyosóra és mellbe vágta a sötétség. Egy szikrázóan kivilágított folyosóra és vagy tucatnyi irodára számított, ehelyett egy gyéren világító villanykörtével és penészes falakkal kellett szembesülnie. A tucatnyi iroda helyett csak egyetlen korhadozó faajtót és rajta egy táblát látott: IGAZGATÓI IRODA. Steve munkájának köszönhetően nagyon kifinomult ösztönökkel rendelkezett és rögtön érezte, hogy itt valami nem stimmel. Elővette kis kameráját majd bekapcsolta és a lencsét az arca felé fordítva a következőket mondta jól érthetően: - A Hotel Memorial-ban vagyok és egynegyed órával múlott tizenegy. Most szálltam ki a liftből az első emeleten az igazgatói iroda előtt és felettébb különösnek tartom, hogy egy ilyen világhírű szálloda, mint a Hotel Memorial egy ilyen enyhén szólva lelakott helyen rendezi be az igazgatói irodát. Nem tudta miért mondja, most el mindezt, de talán egyszer még jól jöhet, gondolta magában.

Tudta hogy a kamera nagyjából 72 órányi anyagot tud folyamatosan felvenni ezért nem takarékoskodott a filmmel.
Miután befejezte a mondandóját körbe fordította a gyufás skatulya méretű apró gépet hogy majd a munkatársai is lássák miről beszél ha átküldte nekik a felvételt az aktatáskájában lévő műholdas magánterminálról. Ezután letette a táskáját a földre, beállította a számkombinációt, majd kicsattintotta a zárakat és a műholdas terminál mellől kivett egy körülbelül 15 centiméter hosszú száloptikát. A kamera kimeneti nyílásába csatlakoztatta a kis drótot, és a kamerát berakta a bal felső zsebébe a száloptikát úgy beállítva, hogy a társai az ő szemszögéből követhessék az eseményeket. A miniatűr lencsét így csak az vehette észre aki tudta hol keresse. Még egyszer körbe fordult hogy biztosan megörökítsen minden részletet majd az igazgatói iroda felé indult volna, ha nem hall a háta mögül valami idegesítő csilingelést. Villámgyorsan megpördült a tengelye körül és szembetalálta magát az összecsukódó liftajtóval. Steve átkozta saját butaságát, hogy így megijedt és az összecsukódó liftajtó felé nyújtotta a kezét, tudva hogy nyomás érzékelők vannak, benne és azonnal megáll ha valaki hozzáér. Tévedett. Ennek az ajtónak esze ágában sem volt megállni. Steve épp hogy ki tudta húzni kezét az ajtó útjából. A

z ajtó becsukódott és a lift zümmögve megindult fölfelé. Steve megnyomta a hívógombot, de nem történt semmi. Ekkor észrevette a gomb melletti kulcslyukat, és hirtelen megértette. A személyzetnek és az igazgatónak bizonyára van kulcsa és a hívógomb csak akkor aktiválható, ha a zárba helyezik a kulcsot. Steve nem értette ezt a felesleges óvatosságot és hirtelen olyan érzése támadt, hogy talán azért szerelték ide ezt a kulcslyukat, hogy bent tartsanak valakit. Vagy valamit. A nadrágzsebében lévő állkulcsra gondolt és úgy érezte, lehet hogy használnia kell majd. Ellenőrizte aktatáskáját és az igazgatói iroda felé indult. Meglepve tapasztalta hogy az ajtó, résnyire nyitva van, és füst gomolyog mögüle. Balsejtelemmel eltelve kopogtatott az ajtón mire az lassan nyikorogva kinyílt. Bentről még több füst tódult ki megtöltve Steve tüdejét. Először úgy gondolta, hogy kigyulladt valami de aztán meglátta egy ember halvány körvonalait amint az asztalra tett lábbal dohányzik.

- Fáradjon beljebb!- szólt ki egy rekedt hang.
Steve beljebb lépett de a szemét nagyon csípte a cigarettafüst, ezért vette a bátorságot és az ajtótól balra eső ablakhoz lépve megpróbálta kinyitni azt. Nem sikerült.
- Még pár héttel ezelőtt beszögeltettem, amikor az egyik alkalmazottam tragikus öngyilkosságot hajtott végre. –mondta a dohányzó emberhez tartozó hang.
- Éppen ezért vagyok itt uram! –közölte Steve kimérten. – az ön szállodájában sok rejtélyes haláleset történt az utóbbi egy évben és a rendőrségnek nem sikerült bizonyítékokat találnia maga ellen, de én be fogom bizonyítani, hogy maga igenis bűnös! A nyomozóirodánk kapta azt az igen megtisztelő feladatot, hogy magát rács mögé juttassa.
- És ezt most mért mondja el nekem? – nyekeregte az igazgató.
- Mert biztos vagyok a bűnösségében, és nem fogom hagyni, hogy csak úgy megússza ezeket a gyilkosságokat.
- Miért olyan biztos benne hogy én követtem el a bűntényeket? – fortyant föl az igazgató.
- A tegnapi nap folyamán több olyan szemtanút is találtunk aki hajlandó tanúskodni maga ellen. – felelte Steve.
- Mi lett volna az indíték? – dühöngött a nikotinhiánnyal küszködő köpcös kis emberke.
- Ezt már nem az én feladatom kideríteni, - mosolygott kajánul Steve – hanem a bíróságé!
- Ki engedte be magát ide? – őrjöngött a kis ember.
- Ön Uram! Méghozzá ma reggel kilenckor, amikor jóváhagyta a találkozónkat. – vágott vissza Steve.
- Visszavonom a meghívást! Takarodjon innen! – üvöltött rá a kis méregzsák, Steve-re.
- Nem mozdulok innen egy tapodtat sem! – közölte megingathatatlanul Steve.
- Akkor ez magánlaksértés! – vigyorgott a kis emberke. Látszólag örült hogy valamivel vissza tud vágni Steve-nek.
- Van házkutatási parancsom! – játszotta ki Steve az aduászt.

A kis emberke gyökeres változáson ment át. Arcáról lehervadt a mosoly, szájából kiesett a cigaretta, és a keze remegni kezdett.
- Hívom az ügyvédemet! - közölte ellentmondást nem tűrő hangon.
- Majd a rendőrségen! – válaszolta Steve és már indult is hogy megbilincselje az igazgatót.
- Jogában áll hallgatni! Minden, amit mond felhasználható ön ellen a bíróságon! Jogában áll ügyvédet fogadni. Amennyiben nem engedheti meg magának abban az esetben az állam hivatalból kirendel egyet önnek. – zengte Steve hivatalos hanghordozással miközben megbilincselte az igazgatót.
A köpcös kis ember láthatólag eltökélte hogy amennyire csak lehet, megnehezíti Steve dolgát.
- Amennyiben ellenállást tanúsít kénytelen leszek erőszakot alkalmazni. – közölte a kicsi, ámde jó fizikai erőben lévő igazgatóval dulakodva Steve.
Az igazgató hirtelen abbahagyta az ellenállást és engedte, hogy Steve a lifthez vezesse a lerobbant lépcsőházon át.

Steve csak akkor vette észre, hogy ez nem az az ember akit ő keres, mikor kiértek a dohányfüstös helyiségből. Nyomokban ugyan még felismerhető volt az arcán annak a jóképű és charme-os embernek a képe akit Steve látott az újságok címlapján. Nem tudta elképzelni hogyan tud valaki ilyen rövid idő alatt ilyen sokat változni, mégis itt volt előtte az élő példa. Az igazgató tudta hogy legalább 3 vagy 4 percig húznia kell az időt, ha azt akarja hogy az emberei ideérjenek és eltüntessék Steve-et. Miközben Steve-vel dulakodott észrevétlenül megnyomta az asztalába épített gombot, amelynek az volt a feladata, hogy nyomban riadóztassa az embereit amint működésbe hozzák. Steve a kulcsot követelte hogy ki tudja nyitni a liftet, de az igazgató nem volt hajlandó elővenni azt. Úgy döntött nem bajlódik tovább azzal hogy a kulcsért könyörög, és benyúlt az igazgató zsebébe ahol kis kotorászás után meg is találta amit keresett.
- Túllépte a hatáskörét! – fröcsögte a letartóztatott igazgató, de Steve-et nem nagyon zavarta.
Tapasztalt nyomozóként jól tudta mit tehet meg, és mit nem. A zárba illesztette a kulcsot majd elfordította és megnyomta a hívógombot.


2.fejezet

A lift surrogva ereszkedet lefelé és miközben Steve a foglyával várta hogy kinyíljon az ajtó, addig a szálloda főbejáratán beléptek az igazgató emberei. Összesen nyolcan voltak, mindegyikük hangtompítós revolvert viselt a ruhája alatt. Elhaladtak a recepciós pult mellett és egyenesen a lift felé tartottak. A recepciós nem szólt semmit, mert már többször látta jönni takarítani az igazgató embereit. Mielőtt oda érhettek volna a lifthez, annak feltáruló ajtaja mögül Steve meglátta a nyolc férfit és azonnal cselekedett. Megnyomta az első emelet gombját, így mielőtt a lift ajtaja teljesen kinyílt volna, elkezdett becsukódni. Az egyik ember a nyolc közül kinyújtotta karját hogy így állítsa meg a csukódó ajtót, de Steve villámgyors mozdulattal elkapta majd megcsavarta a kezet, egészen addig amíg érezte hogy ki nem ficamodik a könyök izület. A férfi felordított kínjában, de legalább visszarántotta a kezét, és így az ajtó akadály nélkül becsukódhatott. Miközben oda tartottak lefelé ahonnan az előbb nagy nehezen felrángatta az igazgatót, Steve áldotta a kiképzést amelyen megtanították hogyan ismerje föl a gyanús elemeket.

Mikor leértek Steve előkapott egy negyeddollárost a zsebéből és az ajtó útjába helyezte hogy ne tudjon becsukódni. Igaz hogy két lift van, de a másikat már nincs idő elbarikádozni. Nem baj, mert azalatt az idő alatt, amíg a rosszfiúk a másik lifthez érnek Steve talán értesíteni tudja a társait. Berángatta az igazgatót a saját irodájába ahol szerencsére már eloszlott a füst, és az ajtóra belülről ráfordította a kulcsot. Ezután az igazgatót a sarokba lökve előkapta diófa markolatú berettáját és egy gonosz tekintettel biztosította az igazgatót hogy azonnal lelövi ha nem marad nyugton. Az íróasztalhoz ugrott és villámgyorsan kinyitotta aktatáskáját. Kivette belőle a hordozható számítógépét és mobiltelefonját. Beindította a számítógépet és tudta hogy ameddig bekapcsol addig van ideje lebonyolítani egy nagyon rövid hívást. A telefon kicsöngött. Egyszer. Kétszer. Harmadik csengetésre egy nyugodt női hang szólt bele:

- Steven Taylor és társai magánnyomozó iroda, miben segíthetek?
Steve nagyon röviden elmagyarázta, hogy hol van és hogy milyen bajba került, majd letette a telefont és a számítógéppel kezdett foglalkozni. Tudta hogy a szálloda előtt egy kisebb hadseregre való rendőr tartózkodik és másod percek alatt ide fognak érni. Ha úgy akarta volna, Steve magával hozhatta volna a rendőröket, de a média miatt, a lehető legkisebb feltűnést akarta kelteni. Elővette a camcordert a zsebéből a száloptikával együtt majd egy másik vezeték segítségével csatlakoztatta a géphez. Ezután utasította a gépet, hogy műholdon keresztül küldje át a bázisnak a felvételt. Erre azért volt szükség, mert attól félt, hogy ha netán életét veszti, akkor megsemmisülnek a képfelvételek és eltussolják az ügyet. Miután beállította a gépet, hogy küldje át a felvételeket a társainak, arra programozta, hogy a valós idejű képeket közvetítse. Így a társai láthatják, hogy mi történik vele.

Épp hogy végzett a géppel és az optikát az ajtóra irányította, futó lépteket hallott odakintről, majd valaki döngetni kezdte az ajtót. Steve nem tétovázott, hanem lőtt. A bérgyilkos, aki az ajtó előtt állt, nem számított ellenállásra, így váratlanul érte a lövés. A golyó, ahol a testébe fúródott, csak egy 2 centis lyukat hagyott, de a hátán, ahol távozott, egy kistányér méretű darabot szakított ki. Azonnal meghalt. A társa aki közvetlenül mögötte állt megpróbált félreugrani de későn mert a második golyót a nyakába kapta és fél perc alatt megfulladt. A többiek látva a két szerencsétlen sorsát megijedtek és a lifthez futottak amelyikkel lejöttek. Az ajtót zárva találták, és éppen a másik lifthez indultak volna amikor a még működő liftnek feltárult az ajtaja és egy tucat szövetségi ügynök rontott be a szűk folyosóra. A bérgyilkosokat lefegyverezték és elvezették.

Az igazgatót két hónappal később villamosszék általi halálra ítélték, cinkostársait pedig életfogytig tartó szabadságvesztéssel sújtották.
Steve Taylor-t a megbízó 2 millió dolláros pénzjutalommal ajándékozta meg, amit igazságosan megosztott a társaival. Az ártatlanul meggyilkolt emberek családjait az állam készpénzzel kárpótolta.
Az igazgatóról az elmeorvosi szakértői vélemény megállapította hogy nem beszámítható, így valószínűsíthető hogy ezért gyilkolt ártatlan embereket. Így nem végezhették volna ki, de egészen véletlenül a jelentés elkeveredett és csak a kivégzés után ért a megfelelő helyre.
De van itt még valami.
Történetesen a videofelvétel. Steve társai, amikor visszanézték a képeket nem tudták mire vélni Steve azon állítását, hogy az igazgatói iroda előtti folyosó rosszul kivilágított és lerobbant. Ők egy gyönyörűen kivilágított folyosót láttak márvány padlóval és gyémántcsillárokkal.
Úgy látszik az igazgató nem csak evilági erőkkel szövetkezett, hogy végre tudja hajtani az örült mészárlásait... (www.gportal.hu/portal/szellemek/)